Vacsora

Beszélnünk kell, vacsoraidő van. Tudom-tudom, nem szereted se a vacsorát, se a főztömet, de ezt most muszáj lenyelned. Kezd lemenni a nap, gyújts villanyt kérlek! A bizonytalan félhomály egyikünknek sem kedvez. Gondolom te is akarod látni mit eszel, nem lenne szerencsés félrenyelni, vagy nem észrevenni egy ki nem köpött szót. Azt hiszem te is érzed, hogy minden jel arra utal, ideje kiteríteni a hűtőben aszalódó mondatokat. Igen-igen, tudom, hogy ott vannak az alufólia alatt, de attól még megromlanak. Behozom őket, te addig keríts evőeszközt. Azt hiszem, még be vannak csomagolva, múltkor vettem őket az ikeában. Új eszközökkel jobban esik a befogadás. No meg egybe elég nehéz lenne bekapni ezt a sok fájdalmat. De ezek a kések meglepően jól vágnak!

Ülj le mellém, ne nézz így. Közösen sokkal könnyebb ez is! Két testben sokkal több lélek fér el. Elismerem, rosszul néz ki, amit csináltam, de dolgozz rajta kicsit. Tudod, hogy nem tudok szépen tálalni. Megeszed amit hagytam? Én már tele vagyok, hányingerem van. Évek óta csak eszem, és úgy érzem az étel emészt fel engem. Lassan nyolc óra is elmúlt. Te is tele vagy? Azt a kicsit még ne hagyd ott, fontos rész… sok idő volt, míg tökéletesre sütöttem, kérlek ne fintorogj. Mindig is csiga tempóban ettél. Na, nevess kérlek, nem akarlak bántani. Nekem is nehéz ez az étel, megfekszi a szívet ez a sok zsíros érzés. De tudod, hogy nincs mit tenni, ez itt az utolsó vacsoránk.

Senkinek sem csúsznak könnyebben a szavak. Maximum az anyagcserénk különbözik... Szerintem én el is megyek a mosdóba, ha nem gond. Te addig fejezd be amit elkezdtél.

Mikor beléptél az ajtón, orromat eső illat csapta meg,

rég áhított vándor voltál, mégis váratlanul jöttél

akár egy nyári zápor a szűnni nem akaró hőség után.

Öröknek akartalak ezért celofánba temettem tested,

hogy megmaradj időtlen szépségben, akár a művirágok

s hogy kikerüljön minket az enyészet, melléd bújtam,

közel hozzád, és távol a világtól, kényelmes pozíció.

És éreztem, hogy most végre nincs semmi kétségem,

és éreztem hogy most nincs hátra más opció.

Aztán adtam neked egy fiókot, szobánkban citrus zamata

savanyú és friss volt, arcunkra vicces grimasz ült,

s szánkban sietős csókok íze, szirmokon megülő harmata,

mint egy giccses képeslap, amit letagadunk, mégis lelkünk mélyén tetszik,

hiszen mindketten éreztük, ez most talán beérhet bennünk,

majd két felemás zokniból, egy puha pamut pár lettünk.

Voltak őszök is, nem tagadom, mikor fejünket benzin szaga fájdította,

s az értelmetlen mondatok fejünkbe vasszöget vertek.

Mindig más volt a szerep, a cselekmény, a díszlet

és én hasztalanul vártam a hepi endet, hátha..

szóval ha színház az egész világ, én inkább kint megvárlak.

De bármi történik, olyan még nem volt, hogy az orrfacsaró bűzt

a szellő el ne vinné, nem, olyan még nem esett meg

hogy ne élt volna kicsit az ember mielőtt kimondják: halott.

Én még élek, veled lélegzem, és mandula illat van.

Lassan karácsony, mi belegabalyodtunk az égősorba,

és ünnep van, fényözön, most, ebben a pillanatban.

Vasárnap délután, helyi idő szerint négy órakor kezdett neki landolásának a férfi, akit a történet további részében csak kalandorként fogok említeni. Az ég olyan tökéletesen babakék volt, a friss levegő kellemesen csípett, sehol egy felhő. Minden adott volt egy kellemes mégis adrenalin szint növelő ugráshoz. Azonban vasárnap délután helyi idő szerint négy óra három perc tájékán az ejtőernyő kötele elszakadt. Nem volt nagy robbanás tűzzel és porral, nem volt fülsüketítő dörrenés vértócsával, és nem hallatszott éles sípolás sem a kórházi ágy mellől. Csönd volt, afféle vészjósló ámde észrevehetetlen csend, ami mindenre rátelepszik. Mégse vette észre senki, eleinte még maga a kalandor sem.

Zuhanása első percei nyugalmasan teltek, mivel nem volt tisztában azzal, hogy kötele felmondta a szolgálatot. Azonban nem kellett sok mire rá eszmélt, hogy mostanra ki kellett volna nyílnia ernyőjének és lassan szállingózva andalognia kéne a föld felé. Ehelyett ő szélsebesen zuhant, haja égnek meredt, arcán bőre hullámzott a sebességtől. Az első másodpercekben nem igazán fogta fel a helyzet súlyosságát, nem gondolt bele hogy teste perceken belül 200 km/h sebességgel fog a betonnak csapódni. Nem kerítette hatalmába pánik, és nem pergett le az a bizonyos film sem. Ehelyett utolsó reggelére gondolt.

Tudni kell, hogy a kalandor a megszokások rabja volt. Minden reggel megitta a szokásos kávéját, a szokásos mennyiségű tejjel és cukorral, hozzá pedig a szokásos kakaós csigáját, amit a szokásos boltból vett. Szerette beletunkolni a csiga száraz külsejét a meleg italba és szerette a bögre alján csücsülő olvadt cukrot. Tudta, hogy délután ugrani fog, és bár lassan egy évtizede űzte eme szenvedélyét, egyfajta izgalom lett úrrá rajta. Amolyan kellemes szívet dobogtató izgalom, nem az a has fájós fajta. De ez kellett is, e nélkül nem lett volna értelme ugrani.

Miközben rituálisan elolvasta napilapját és vett egy forró fürdőt, lélekben már az égben volt. Ő maga sem tudta mi vonzza őt oda fel, de képtelen volt elszakadni ettől a hóborttól. Ezeket a napokat szerette a legjobban életében, és hiába féltették annyian, ő minduntalan visszament. Talán az ég végtelensége, a tiszta hűs levegő, ami ott uralkodik, vagy maga a zuhanás folyamata, esetleg az a kellemes szállingózás a végén? – ő maga sem tudott választani.

A közhiedelemmel ellentétben nem érzett meg előre semmit. Nem volt rossz előérzete, hogy talán mégse kéne menni, nem próbálta az univerzum eltéríteni útjáról, és nem kapott isteni jeleket sem. Vagy csak ő nem vette észre őket? Lehet, hogy pont ez volt a sorsa, amit nem kerülhetett ki? – Gondolatai kissé elkalandoztak miközben egyre sebesebben zuhant lefele. Egyedül volt teljesen, senkire nem számíthatott. Ez nem olyan helyzet volt, amikor jön egy megmentő és az utolsó pillanatban kiterít egy ponyvát, amibe belehuppan és egy karcolás nélkül megússza.

Nem igaz az sem hogy az ember ilyenkor sokkot kap. Ő nagyon is észnél volt, és száz százalékosan érezte a vesztét. Ez a felismerés természetesen megrázóan érintette, habár életét mindig is jelentéktelennek tartotta, és nem érezte, hogy a társadalom bármit is vesztene, ha ő eltűnne a föld színéről. Ennek ellenére az ember önző lény, és ahogy mindenki más, ő is minél tovább akarta kihúzni földi létét.

Miközben zuhant egy madár elrepült mellette. A kalandor úgy érezte, mintha azt a madarat neki küldték volna, hogy ne legyen egyedül utolsó perceiben. Már látni kezdte a földet, a felhők eltűntek körüle. Látta a járókelőket mit sem sejtve sétálgatni, és arra gondolt, ők most  mennek haza a családjukhoz, feleségükhöz, barátjukhoz, kutyájukhoz. Akármit is csinálnak, de számukra folytatódik a nap, ahogy a jövő hét is, és így szenvedik végig az egész életet. A kalandor sajnálkozva érzett irántuk, és rájött, hogy ez a nap ma csak az övé. Ez az utolsó perce, az utolsó levegővétele, az utolsó pislogása, az utolsó szívverése és bármi, amit most tesz következmények nélkül marad. Szabad volt, nem gondolt a jövőre, övé volt a pillanat. Melegség érzése töltötte el, olyan, amit már gyerekkora óta nem érzett. Mikor már pár tíz méterre járt a talajtól, gondolt egyet és letépte ruháját, torkaszakadtából ordított egyet, és behunyta szemét.

A másnap reggeli napilapban csak ennyi állt. „A tegnap szörnyethalt ejtőernyős anyaszült meztelenül zuhant a belvárosban sétálgató emberek közé. Meg nem erősített források szerint a férfi őrült volt.”

Mint szkanderozás közben
asztal sarkról leeső könyök,
olyan hirtelen csúsztál ki alólam
egy pillanat tört része alatt.
Rajtam egy horzsolás,
előtted egy üres asztal maradt.

Ha egyszer eljönne
a virágba borult hónap
sikerülne birtokba venned,
nevelgetned,
S mint a méh,
ki dolga végeztével
behódol az unalom érzésének,
hirtelen tovaszállnál rólam.

Tegnap messzire tévedtem,
pedig otthon voltam, egyedül.
A múlt képei liánként fonódtak
körém, szorítottak, éreztem.
S mint kisgyerek a közértben,
elvesztem emlékem polcai közt.
Kerestem valamit a messzeségben,
voltam a legjózanabb
aki mindenáron részeg akar lenni,
mégis idegen szelek fújtak be
kabátom bő ujja alatt,
hideg volt, fáztam a felismeréstől:
nem hozott már megnyugvást
hogy messzire eltévedhettem.
Inkább maradtam térképes utazó,
még részeg, de már józanodó
testéről a liánokat lenyesegető,
szüleit kereső, kisgyerek a közértben.
De még mindig tegnap volt,
és otthon voltam, egyedül.

Van hogy messzi földre küldenek
az asztalról letörölt emlékmorzsák,
Ott maradt egy kicsi, bal oldalt, alul
Földre söpröm, mind lehullik,
s én eszem tovább gyanútlanul.