fess

Fess egy képet a falra,
legyenek rajta zöld rétek, kék egek,
álljon egyenesen a képkeret.
Legyenek rajta cukorkák, és szivárványok
mik úgy ívelnek, mint mikor a buliban sugárba hánytok.

Legyenek rajta mosolygó szmájlik
kiket az LSD kábít.
Legyenek rajta politikusok, kik nem hazudnak,
no meg gazdagok, kik nem korruptak,
emberek, kik nem bunkóznak
és pasik, akik udvarolnak.

Fess egy képet, és tépd ketté
- hisz ez itt nem Te lennél.
Sőt, nem Ti lennétek magyarok,
nektek máshogy működik az agyatok.

Mindez csak illúzió,
itt nem megy végbe semmilyen fúzió,
itt csak rémálmok tömkelege kavarog.
S a párnába fojtott sikolyok,

mint megannyi szövetbe szorult titok
- kopog, hogy ki akar jönni,
hogy nem akar többé csendben élni

mert nekünk már lassan háború kell,
hogy megértsük, nem le kéne menni, hanem fel.

Nem mint egy országnyi zombi
csoszogni a vesztünkbe
s az életet pusztán kölcsönbe kérni,
majd csöndesen, nyomorban eléldegélni.

Egyszer ha már nem csak beletörődünk abba, ami van,
hanem teszünk az ellen is, ami nincs
- megérdemeljük majd az országot, és azt, amink van
mert az kincs.
De hát ez van, egy fecske az életben nem csinál nyarat,
azt hiszem ez enyhén szólva túl nagy falat,
de azt tudjátok, hogy míg struccként élünk
jobb, ha semmit nem remélünk.

Aluljárók zord kietlensége

s egykor kellemes melegsége

vagy csak a vizelet szag,

amit behord a zord téli fagy?

Milliók koporsója

e pár aluljáró folyosója.

A falak mellett megpihen

megannyi alkoholban áztatott sors.

Bormámoros az ember, 

kit mint idegen szervet, lök ki a társadalom,

ez az undorító társas-alom,

melyben magamat áltatom,

melyben mindnyájan disznókként hempergünk

csukott szemmel, gyermekien,

nüansznyi dolgokon kesergünk,

gyakran mondva: jóóó, igen.

De míg gyávaságunk leple alatt rejtőzünk

ott fenn az égi napágyban ejtőzünk,

- várva, hogy a szél szebb jövőt hozzon,

hogy az eső szivárványt okozzon,

majd életünk ege megteljen madárral,

hogy a nutellát nagykanállal,

a sört rekesszel,

a pudingot meg lábasból,

fogyasszuk ezerrel.

Miközben önmagunk dicsfényében sütkérezünk naphosszat,

addig erkölcsünkben ássuk árkunkat.

Mindenki néma, mindenki fél,

senki sem lesz egész míg önző, maximum fél.

Eltelt percek, mik óráknak tűnnek,

eltelt órák, mik perceknek tűnnek.

Az idő relatív, mondják az okosok,

és én mindig csak attól fosok,

megvár-e az élet, ha lekésem a vonatot

vagy egyedül maradok a peronon?

Á, hagyom.

Majd leülök egy  műanyag székre

várva a jóra meg a szépre,

nem parázok, hogy a csomagom befér-e

vagy a meleg ruha elég-e.

Nem viszek sok mindent,

pusztán egy foszlott törülköző és egy vastag könyv a társam,

idővel megtanultam, mikor mire vártam.

Trikóm pántja lecsúszott,

arcom izzadtságban úszott,

s mikor felfigyeltem a közelgő kocsi zajára

felkapva tekintetem a pályára

rögtön konstatáltam:  csupán a kávégép robaja

törte meg a fáradt csendet,

ami  mindenkit körül zengett.

Mint isteni szimfóniát

hallgattuk, ahogy a gőzölgő víz folyik,

mialatt két idegen szempár találkozott,

s az instant mámor elkészülni látszott.

A percek folynak,  ülök,  szemezek a kasszással.

Ki tudja, talán később már a kaszással,

Hiszen az idő relatív, mondják az okosok,

és én még mindig csak  attól fosok,

hogy egyszer rossz vonatra szállok.

Döcögés…

mit döcögés, száguldás a mozgólépcsőn

szemben sorsok, arcok, vágyak

be nem teljesültek, és valóra váltak.

 testek, kik csodára várnak.

Vannak itt hamis kártyások és szentek,

kik arcukra sietve mosolyt kentek.

Míg pillantásukkal lyukat fúrnak memóriámba,

egy kósza lázálomban vissza-vissza térve

kallódnak elmém sötétjében.

Száradt a szemem ma,

 álom nem járt ágyam háza táján,

pusztán egy bogár volt a társam,

ki lassan  a párkány felé araszolt,

s barátjának sírva egy lányt panaszolt.

Fáradt már az este, fáradt vagyok én is,

de itt vagyok...

lelkem minden magányával itt vagyok,

sóhajom minden fuvallatával itt vagyok,

a cigaretta füstjével, a bor mámorával itt vagyok,

miközben nézem a plafont, mely gúnyosan vigyorog rám.

Hiszen ki látott már ilyen lányt?

Ki önsajnálatba burkolja igazi énjét

soha nem találva magában a békét.

Windows tálcán csücsül az óra,

 s lassan éjfélre vált.

Míg várom a napfordulót,

agyamon furcsa gondolat suhan át

nem tudom az alkohol teszi-e,

vagy a gondolat permanens e,

de felüti fejét egy kérdés hirtelen,

mi az élet ellentettje?

 

Agymenéseim part 4.

Mindig csodálattal és egyúttal félelemmel tölt el, amikor szembesülök vele, hogy az életünk milyen hirtelen, gyökeresen megváltozhat. Minden nap rájövök, hogy tényleg bármelyik nap más irányt vehet az életed, és ez bekövetkezhet akár egy döntés, egy fel nem vett telefon, egy félrekapott tekintet miatt. Bekövetkezhet egy „igen” miatt, és egy „nem” miatt is. A változást lehet, hogy nem érzékeled rögtön, azonban az élet forgatókönyve már ott íródik a színfalak mögött, még akkor is, ha te még ebből semmit sem sejtesz. És ez az, ami olyan csodássá teszi az életet. A kiszámíthatatlanság. Azonban ez teszi komplikálttá, és kockázatossá is. Sohasem tudhatod, hogy a másik döntés milyen hatással lehetett volna az életedre, mi történt volna, ha rábólintasz valamire, vagy ha elutasítod azt. Csak magadban, és a megérzéseidben bízhatsz, és abban hogy az út, amit választottál valóban  helyes. De egyáltalán honnan tudjuk, mi a helyes, ha nem tapasztaljuk meg a helytelent? Ki dönti el, hogy melyik lett volna a helyénvaló választás? Csakis magunk. Egyedül vagyunk a tetteinkkel, a döntéseinkkel. És annak következményeivel is.

Az emberek olyan végtelenül egyszerűek, és kiszámíthatóak. Még jó hogy az élet közel sem az.

a látszat látszata.

Haját finoman fülé mögé simította, majd nagyot sóhajtott. Mellkasa megemelkedett, majd lassan visszasüllyedt. Nyugalom sugárzott belőle, s tavaszi eső illata volt. Szemében gyermeki egyszerűség honolt, annak minden naivitásával, boldogságával, egyszerűségével és kíváncsiságával.  Látszatra úgy tűnt abszolút nem ura a helyzetnek, azt se tudja teljesen hol is van. De ezzel együtt valamiféle határozottságot véltem felfedezni. Lábait, és karjait összekulcsolta, jelezve ezzel, hogy senki sem környékezheti meg. Védekező pozícióját felvéve sokkal nyugodtabbá vált. Kezei eresek voltak, lila vonalak, mint folydogáló patak ágazták be kézfejét. Bőre sima volt, és hófehér, mint az első hó. Majd hirtelen felállt, egész lénye határozott volt, teljesen más, mint az előtte padon ülő nőnek. És azzal a mozdulattal belevetette magát a csendesen fodrozódó víztükörbe.

Agymenéseim part 3.

Ülök a buszon. Érzem, ahogy a régi ikarus buszok kipufogó gáza, a középosztály félelmeinek émelyítő szaga, az olcsó hamisított parfümök illata és a sofőr napi 10 órás munka áztatta poliészter ingjének szaga egybe olvad. Azt hiszem ez Budapest illata. Nézem az embereket, ahogy rohannak. Rohannak mindenhova. A boltba, a postára, a színházba, a kozmetikushoz, barátnőhöz/baráthoz, bébiszitterhez, vagy éppen haza. Sokszor annyira rohannak, hogy el is felejtik hova tartanak. Csak mennek, törtetnek előre, félrelökve mindent és mindenkit, akiket szerettek egyszer, azokat is, akiket nem ismernek még, de akiket ha nem rohannának, megismerhettek volna. Félrelökik azokat is, akikért egyszer mindent megtettek volna, és azokat is, akik egyszer szenvedést okoztak nekik. Az elmúlás gondolata, az egzisztencia, a presztízs, a siker, az, hogy elérjenek valamit az életben, és valami maradandót alkossanak, vérszemet ad nekik, s vakká, érzéketlenné teszi őket. Totális sötétség borul életük egére. Búra alatt tengetik siralmas napjaikat a végső ítéletre várva, ám addig meg csak rohannak eszeveszettül. És nem keresnek kiutat.

Unom.

Felkelek. Unom. Eszem. Unom. Futok a busz után. Unom. Elkések. Unom. Magyarázkodom. Unom. Támasztom a fejem. Unom. Éhes vagyok. Unom. Nincs pénzem. Unom. Utazok. Unom. Lökdösődöm. Unom. Figyelem az embereket. Unom. Undorodok. Unom. Hazaérek. Unom. Fáradt vagyok. Unom. Húzom az időt. Unom. Földön ülök. Unom. Írok. Unom. Ábrándozom. Unom. Odaég a kenyér. Unom. Bosszankodok. Unom. Beszélgetek. Unom. Elköszönök. Unom. Lefekszem. Unom. Elbújok. Unom. Egyedül vagyok. Unom. Összegzem. Unom. Nem tudok aludni. Unom. Álmos vagyok. Unom. Eltűnök. Unom. Élek. Nem unom.

egy fesztivál emlékére.

Tombolunk. Nem érdekel minket a meleg, az összesurlódó, izzadt testek tömkelege. Nem érdekel minket, hogy lóg a hajunk, és hogy a sminkünket már rég elmázolta a verejték. Érezzük a zenét. Érezzük a zsigerünkben, átjárja a testünket és engedjük, hogy ő irányítson.  Boldogságunkban sikítanánk is. Egy álom testet öltött. Alkohol áztatta agyunkon is áthatol a gyönyör, amit a látvány és a hangulat nyújt. Csodáljuk a fényeket, az ég felé emelt karokat, a füstöt, az együttest, a fű és a sörszagot. Elfelejtünk mindent, ami az életre emlékeztet. Elfelejtjük a gondokat, a hétköznapi dolgokat, a kötelességeket, a boldogtalanságot, a józan döntéseket, egyszóval elfelejtünk mindent, ami az igazi életünkre utalhat. Nyakon öntöttek egy sörrel. Még sose örültem így ennek. Izzadt testünkön végig folyik a folyékony árpa, de nem kényeskedünk. Csak élünk. Cipőnk színe szürke, függetlenül milyen volt előtte, és mára már biztossá vált, hogy nem tudnánk megmondani hol a sátrunk. De mi mindezzel nem foglalkozunk. Hiszen ez jelen pillanatban mind nem számít. Csakis az itt és most ami jelentőséggel bír.