Agymenéseim part 3.

Ülök a buszon. Érzem, ahogy a régi ikarus buszok kipufogó gáza, a középosztály félelmeinek émelyítő szaga, az olcsó hamisított parfümök illata és a sofőr napi 10 órás munka áztatta poliészter ingjének szaga egybe olvad. Azt hiszem ez Budapest illata. Nézem az embereket, ahogy rohannak. Rohannak mindenhova. A boltba, a postára, a színházba, a kozmetikushoz, barátnőhöz/baráthoz, bébiszitterhez, vagy éppen haza. Sokszor annyira rohannak, hogy el is felejtik hova tartanak. Csak mennek, törtetnek előre, félrelökve mindent és mindenkit, akiket szerettek egyszer, azokat is, akiket nem ismernek még, de akiket ha nem rohannának, megismerhettek volna. Félrelökik azokat is, akikért egyszer mindent megtettek volna, és azokat is, akik egyszer szenvedést okoztak nekik. Az elmúlás gondolata, az egzisztencia, a presztízs, a siker, az, hogy elérjenek valamit az életben, és valami maradandót alkossanak, vérszemet ad nekik, s vakká, érzéketlenné teszi őket. Totális sötétség borul életük egére. Búra alatt tengetik siralmas napjaikat a végső ítéletre várva, ám addig meg csak rohannak eszeveszettül. És nem keresnek kiutat.