sebesen peregnek a percek, napok, évek
kapkodom fejem, nem tudom hova nézzek
és ha most e versben köszönetet mondanék
vajon hol is kezdeném?
mikor gyerek voltam két kezeddel tartottad a meseburkot
körülöttem
béke volt alatta, s valóság fölötte
de míg a búra alatt ketten csücsültünk
te tudást tömködtél elmémbe
remélve, hogy nem vész el
s az idő, a kor, az élet nem formál át
de mára már világossá vált
hogy tanításaid kiállták az idő próbáját.
hiszen minden kósza gondolatomban ott vagy
elvrendszerem minden pillérében ott vagy
és vitáim minden érvében ott vagy
s bár a megtépázott emlékfoszlányokat,
minden nap egyre jobban befedi a por
de mint egy görbe éjszaka után az agy,
bizonyos részeket örökké meghagy
s mint egy reggel eszembe jutott éjjeli álom
gyerekkorom képeit időnként újra megtalálom
később, felnőttkorom hajnalán
te mankót adtál a kezembe
tanácsaiddal felkészítve a lehetetlenre
hiszen ha az élet egy rejtvény
te vagy a javítókulcs benne
rengeteg változás,
mik robogó vonatként száguldanak mellettünk
egyik nap még többen,
másik nap már csak ketten lettünk
de mindegy, ki tűnik el, s ki marad
hiszen kapcsolatunk celluxa örökké megragad.
