Erkély

ez a kibaszott sok gondolat

ami nap, mint nap fojtogat.

Ami észrevétlenül vesz el mindent tőlem

elrángat az élettől, a valóságtól,

a mindennapok varázsától.

Hagyván, hogy bolyongjak gondolataim útvesztőjében

céltalanul, részegen,

s az önmagam kreálta világban

szememet elhomályosítja,

számat befogja.

De a magány biztonsága,

és ezzel járó csábító monotonitása

hívogat, lassan falja fel napjaimat.

És a realitás luxusa

mint egy brutális halál tusa,

egyszer nyerésre áll, máskor elbukik.

Fülembe üvöltés szól

vagy ez az én hangom?

Amit hallottam tegnap a lélek- kútból.

Pár percre elnézek, és hirtelen holnap lesz,

szekrényemen már megszáradt a másnapos keksz.

Ez volt az utolsó mentsvára.

Ő se tudja még, hogy éjjel a hangyák martaléka lesz,

de maholnap, talán feltámad.

Kezem görcsben, kényelmetlen minden póz.

Fészkelődöm.

Fészkelődik az agyam a koponyámban,

s fészkelődik a lelkem a testemben.

Ez az általános melankólia,

ami mint egy nagy meleg takaró körülölel

s lassanként eltűntet.

Tudom én, hogy ez semmi jóra nem vezet.

Pár perc, az eső eleredt.

Meglepően találón tükrözi kedvemet.

S míg elmém görbíti a teret,

a rádióból az szól „az élet szeret”.

De én inkább lehajtok egy expressz gondolat tompítót,

idegenek kérdik: még egy kör? Jöhet!