Mikor beléptél az ajtón, orromat eső illat csapta meg,

rég áhított vándor voltál, mégis váratlanul jöttél

akár egy nyári zápor a szűnni nem akaró hőség után.

Öröknek akartalak ezért celofánba temettem tested,

hogy megmaradj időtlen szépségben, akár a művirágok

s hogy kikerüljön minket az enyészet, melléd bújtam,

közel hozzád, és távol a világtól, kényelmes pozíció.

És éreztem, hogy most végre nincs semmi kétségem,

és éreztem hogy most nincs hátra más opció.

Aztán adtam neked egy fiókot, szobánkban citrus zamata

savanyú és friss volt, arcunkra vicces grimasz ült,

s szánkban sietős csókok íze, szirmokon megülő harmata,

mint egy giccses képeslap, amit letagadunk, mégis lelkünk mélyén tetszik,

hiszen mindketten éreztük, ez most talán beérhet bennünk,

majd két felemás zokniból, egy puha pamut pár lettünk.

Voltak őszök is, nem tagadom, mikor fejünket benzin szaga fájdította,

s az értelmetlen mondatok fejünkbe vasszöget vertek.

Mindig más volt a szerep, a cselekmény, a díszlet

és én hasztalanul vártam a hepi endet, hátha..

szóval ha színház az egész világ, én inkább kint megvárlak.

De bármi történik, olyan még nem volt, hogy az orrfacsaró bűzt

a szellő el ne vinné, nem, olyan még nem esett meg

hogy ne élt volna kicsit az ember mielőtt kimondják: halott.

Én még élek, veled lélegzem, és mandula illat van.

Lassan karácsony, mi belegabalyodtunk az égősorba,

és ünnep van, fényözön, most, ebben a pillanatban.

Vasárnap délután, helyi idő szerint négy órakor kezdett neki landolásának a férfi, akit a történet további részében csak kalandorként fogok említeni. Az ég olyan tökéletesen babakék volt, a friss levegő kellemesen csípett, sehol egy felhő. Minden adott volt egy kellemes mégis adrenalin szint növelő ugráshoz. Azonban vasárnap délután helyi idő szerint négy óra három perc tájékán az ejtőernyő kötele elszakadt. Nem volt nagy robbanás tűzzel és porral, nem volt fülsüketítő dörrenés vértócsával, és nem hallatszott éles sípolás sem a kórházi ágy mellől. Csönd volt, afféle vészjósló ámde észrevehetetlen csend, ami mindenre rátelepszik. Mégse vette észre senki, eleinte még maga a kalandor sem.

Zuhanása első percei nyugalmasan teltek, mivel nem volt tisztában azzal, hogy kötele felmondta a szolgálatot. Azonban nem kellett sok mire rá eszmélt, hogy mostanra ki kellett volna nyílnia ernyőjének és lassan szállingózva andalognia kéne a föld felé. Ehelyett ő szélsebesen zuhant, haja égnek meredt, arcán bőre hullámzott a sebességtől. Az első másodpercekben nem igazán fogta fel a helyzet súlyosságát, nem gondolt bele hogy teste perceken belül 200 km/h sebességgel fog a betonnak csapódni. Nem kerítette hatalmába pánik, és nem pergett le az a bizonyos film sem. Ehelyett utolsó reggelére gondolt.

Tudni kell, hogy a kalandor a megszokások rabja volt. Minden reggel megitta a szokásos kávéját, a szokásos mennyiségű tejjel és cukorral, hozzá pedig a szokásos kakaós csigáját, amit a szokásos boltból vett. Szerette beletunkolni a csiga száraz külsejét a meleg italba és szerette a bögre alján csücsülő olvadt cukrot. Tudta, hogy délután ugrani fog, és bár lassan egy évtizede űzte eme szenvedélyét, egyfajta izgalom lett úrrá rajta. Amolyan kellemes szívet dobogtató izgalom, nem az a has fájós fajta. De ez kellett is, e nélkül nem lett volna értelme ugrani.

Miközben rituálisan elolvasta napilapját és vett egy forró fürdőt, lélekben már az égben volt. Ő maga sem tudta mi vonzza őt oda fel, de képtelen volt elszakadni ettől a hóborttól. Ezeket a napokat szerette a legjobban életében, és hiába féltették annyian, ő minduntalan visszament. Talán az ég végtelensége, a tiszta hűs levegő, ami ott uralkodik, vagy maga a zuhanás folyamata, esetleg az a kellemes szállingózás a végén? – ő maga sem tudott választani.

A közhiedelemmel ellentétben nem érzett meg előre semmit. Nem volt rossz előérzete, hogy talán mégse kéne menni, nem próbálta az univerzum eltéríteni útjáról, és nem kapott isteni jeleket sem. Vagy csak ő nem vette észre őket? Lehet, hogy pont ez volt a sorsa, amit nem kerülhetett ki? – Gondolatai kissé elkalandoztak miközben egyre sebesebben zuhant lefele. Egyedül volt teljesen, senkire nem számíthatott. Ez nem olyan helyzet volt, amikor jön egy megmentő és az utolsó pillanatban kiterít egy ponyvát, amibe belehuppan és egy karcolás nélkül megússza.

Nem igaz az sem hogy az ember ilyenkor sokkot kap. Ő nagyon is észnél volt, és száz százalékosan érezte a vesztét. Ez a felismerés természetesen megrázóan érintette, habár életét mindig is jelentéktelennek tartotta, és nem érezte, hogy a társadalom bármit is vesztene, ha ő eltűnne a föld színéről. Ennek ellenére az ember önző lény, és ahogy mindenki más, ő is minél tovább akarta kihúzni földi létét.

Miközben zuhant egy madár elrepült mellette. A kalandor úgy érezte, mintha azt a madarat neki küldték volna, hogy ne legyen egyedül utolsó perceiben. Már látni kezdte a földet, a felhők eltűntek körüle. Látta a járókelőket mit sem sejtve sétálgatni, és arra gondolt, ők most  mennek haza a családjukhoz, feleségükhöz, barátjukhoz, kutyájukhoz. Akármit is csinálnak, de számukra folytatódik a nap, ahogy a jövő hét is, és így szenvedik végig az egész életet. A kalandor sajnálkozva érzett irántuk, és rájött, hogy ez a nap ma csak az övé. Ez az utolsó perce, az utolsó levegővétele, az utolsó pislogása, az utolsó szívverése és bármi, amit most tesz következmények nélkül marad. Szabad volt, nem gondolt a jövőre, övé volt a pillanat. Melegség érzése töltötte el, olyan, amit már gyerekkora óta nem érzett. Mikor már pár tíz méterre járt a talajtól, gondolt egyet és letépte ruháját, torkaszakadtából ordított egyet, és behunyta szemét.

A másnap reggeli napilapban csak ennyi állt. „A tegnap szörnyethalt ejtőernyős anyaszült meztelenül zuhant a belvárosban sétálgató emberek közé. Meg nem erősített források szerint a férfi őrült volt.”

Mint szkanderozás közben
asztal sarkról leeső könyök,
olyan hirtelen csúsztál ki alólam
egy pillanat tört része alatt.
Rajtam egy horzsolás,
előtted egy üres asztal maradt.

Ha egyszer eljönne
a virágba borult hónap
sikerülne birtokba venned,
nevelgetned,
S mint a méh,
ki dolga végeztével
behódol az unalom érzésének,
hirtelen tovaszállnál rólam.

Tegnap messzire tévedtem,
pedig otthon voltam, egyedül.
A múlt képei liánként fonódtak
körém, szorítottak, éreztem.
S mint kisgyerek a közértben,
elvesztem emlékem polcai közt.
Kerestem valamit a messzeségben,
voltam a legjózanabb
aki mindenáron részeg akar lenni,
mégis idegen szelek fújtak be
kabátom bő ujja alatt,
hideg volt, fáztam a felismeréstől:
nem hozott már megnyugvást
hogy messzire eltévedhettem.
Inkább maradtam térképes utazó,
még részeg, de már józanodó
testéről a liánokat lenyesegető,
szüleit kereső, kisgyerek a közértben.
De még mindig tegnap volt,
és otthon voltam, egyedül.

Van hogy messzi földre küldenek
az asztalról letörölt emlékmorzsák,
Ott maradt egy kicsi, bal oldalt, alul
Földre söpröm, mind lehullik,
s én eszem tovább gyanútlanul.

És mostanra már az út szélén
blúzát gomboló végzeted
sincs veled,
nem üldöz, nem kerget,
nem érdekli ki lakik benned,
lemondóan dobja vissza
napi fizetését neked,
majd becsapja kocsid ajtaját
s hagyja, hogy tovább gördüljön
cél nélkül, vég nélkül
jelentéktelen kis életed.

Megint én keresem a labnyomokat,
Amiket flegmán magad után hagytal,
Megint én keresem az okokat,
Vajon mikor, mit, miért mondtál.
Megint én várok rád este hattól,
20 perc után írom, itt vagyok,
Megint én tartok attol,
Hogy túl keveset adok.
Megint én bólintok rá,
Nincsen gond, persze menjél,
Megint én válok azzá,
Akit a polcról levennél.
Megint én álmodom este,
Nálad álmatlan éjek járnak,
Megint én festek,
Elmém falára béna fantazmagóriákat.
Megint én nézek tovább,
Jovom mesejeben fohos lehetnel,
Megint én bújok elő,
mielott egyáltalán keresnel.
Megint én érzek többet,
boldogabb, szomorúbb, duhottebb
Megint én sértődnék, én olelnelek
szep szavakkal befuznelek.
De Megint én írok verset rólad,
Szív szilánk minden szótag,
s ugyancsak én akarom,
Hogy szeress
vagy eressz szabadon.

Hátadon finoman végigfolyik a véres valóság,
sebek nincsenek, csak démonok kongatnak belülről,
egyre nő a zaj, zúg mindened
ha tested templom, benne lelked a temetés
fekete csipkével takart örök feledés.
A macskakövek közt békésen megbúvó koszt
guggolva kaparod ki, mintha bármi múlna rajta,
pedig szíved mélyén tudod nem tisztul ki soha,
a távolban varjak ritmusos károgása
s te csak ásol, izzadsz, nézed ahogy
a mai nap összes reménye a madarakkal együtt vándorol délre.
Szürke a végtelen plafon, álmosan terül el feletted
szürkébb lettél te is, hiszen végre megtetted
mintha ma kicsit könnyebb lennél,
 a meleg vér lassan folyik, lábadhoz ér,
ágakként ölel körbe, simogat
ketten vagytok, legyőztétek a mámoros víziókat
jutalmatok nettó végtelen öröklét.
De a madarak még mindig messze járnak
s te vérvörös lepedőben állsz a koszos macskaköveken,
az örökké magányos téren, ahol még a démonok sem látnak
harmadnapra feltámadnál, ha lenne értelme
de ha tested a templom,
a temetésed meg érdeklődés hiányában elmarad
nem éri meg az elégetett kalóriákat,
számold inkább visszafele az órákat,
hiszen már nem maradt másod mint a bőrödre alvadt vér
és a minduntalan ismételt, közhelyes kérdés:
mért?

BOLDOGSÁGBA

Engem boldogságba öltöztettek,

’90 valahányban,

hideg reggel rámkötötték

napsárga mosoly sálam.

Mostanra már érzem,

a gyapjú melege áltat,

nem vagyok teljes göncben,

csupasz már a hátam.

Bőröm a hideg csípi,

ahogy a szövet lassan belefagy,

Sálam sem ér már körbe,

vagy  én lettem túl nagy?

Engem boldogságba öltöztettek,

s bár a nyár még várhat,

szakadatlan vetkőztet,

a hamu színű bánat.

PESTEN

Pesten voltam.

Fülemben még visszhangzott

a szirénák éles sikítása.

Fájdalmas hang volt,

vészjósló motívum elbeszélésünkben,

olyan, ami mellett lesütjük szemünk,

s állkapcsunk összeszorítjuk.

A körútra éjsötét pokróc hullott,

az égen mint homokszemek

terültek szét a csillagok.

Bent még vibráltak a tegnap képei,

s én ezt jól láttam kívülről,

a vitrinnek dőlve – részegen.

Emlékbe merülve minden szép – képzelem.

És  közben,

mint pohár vízbe dobott pezsgőtabletta,

oldódtam fel a pesti éjszakában.

Mosolyogtam két megálló között,

lassan, nesztelen,

szemembe új szín költözött

s én csak pezsegtem  szüntelen.

Már rég vágytam,

a beton meleg lüktetésére,

egy hűvös nyári estén.

Vágytam pestre,

és hogy a parallel villamos sínek

 egyszer végre keresztezzék egymást.

Akartam őt,

az utolsó sarkon lehullott vakolatig,

a koszt, a mocskot,

az irreleváns valóságot,

akartam mindent, ami kicsit is ő,

hiszen éjszaka, pesten

én is bárki lehettem.

Csak pezsegtem,

némán, félve,

békét remélve

és fogytam, egyre csak fogytam,

míg nem egy sötét esten,

örökre eltűntem

Pesten.