Hátadon finoman végigfolyik a véres valóság,
sebek nincsenek, csak démonok kongatnak belülről,
egyre nő a zaj, zúg mindened
ha tested templom, benne lelked a temetés
fekete csipkével takart örök feledés.
A macskakövek közt békésen megbúvó koszt
guggolva kaparod ki, mintha bármi múlna rajta,
pedig szíved mélyén tudod nem tisztul ki soha,
a távolban varjak ritmusos károgása
s te csak ásol, izzadsz, nézed ahogy
a mai nap összes reménye a madarakkal együtt vándorol délre.
Szürke a végtelen plafon, álmosan terül el feletted
szürkébb lettél te is, hiszen végre megtetted
mintha ma kicsit könnyebb lennél,
 a meleg vér lassan folyik, lábadhoz ér,
ágakként ölel körbe, simogat
ketten vagytok, legyőztétek a mámoros víziókat
jutalmatok nettó végtelen öröklét.
De a madarak még mindig messze járnak
s te vérvörös lepedőben állsz a koszos macskaköveken,
az örökké magányos téren, ahol még a démonok sem látnak
harmadnapra feltámadnál, ha lenne értelme
de ha tested a templom,
a temetésed meg érdeklődés hiányában elmarad
nem éri meg az elégetett kalóriákat,
számold inkább visszafele az órákat,
hiszen már nem maradt másod mint a bőrödre alvadt vér
és a minduntalan ismételt, közhelyes kérdés:
mért?