PESTEN

Pesten voltam.

Fülemben még visszhangzott

a szirénák éles sikítása.

Fájdalmas hang volt,

vészjósló motívum elbeszélésünkben,

olyan, ami mellett lesütjük szemünk,

s állkapcsunk összeszorítjuk.

A körútra éjsötét pokróc hullott,

az égen mint homokszemek

terültek szét a csillagok.

Bent még vibráltak a tegnap képei,

s én ezt jól láttam kívülről,

a vitrinnek dőlve – részegen.

Emlékbe merülve minden szép – képzelem.

És  közben,

mint pohár vízbe dobott pezsgőtabletta,

oldódtam fel a pesti éjszakában.

Mosolyogtam két megálló között,

lassan, nesztelen,

szemembe új szín költözött

s én csak pezsegtem  szüntelen.

Már rég vágytam,

a beton meleg lüktetésére,

egy hűvös nyári estén.

Vágytam pestre,

és hogy a parallel villamos sínek

 egyszer végre keresztezzék egymást.

Akartam őt,

az utolsó sarkon lehullott vakolatig,

a koszt, a mocskot,

az irreleváns valóságot,

akartam mindent, ami kicsit is ő,

hiszen éjszaka, pesten

én is bárki lehettem.

Csak pezsegtem,

némán, félve,

békét remélve

és fogytam, egyre csak fogytam,

míg nem egy sötét esten,

örökre eltűntem

Pesten.