Vasárnap délután, helyi idő szerint négy órakor kezdett neki landolásának a férfi, akit a történet további részében csak kalandorként fogok említeni. Az ég olyan tökéletesen babakék volt, a friss levegő kellemesen csípett, sehol egy felhő. Minden adott volt egy kellemes mégis adrenalin szint növelő ugráshoz. Azonban vasárnap délután helyi idő szerint négy óra három perc tájékán az ejtőernyő kötele elszakadt. Nem volt nagy robbanás tűzzel és porral, nem volt fülsüketítő dörrenés vértócsával, és nem hallatszott éles sípolás sem a kórházi ágy mellől. Csönd volt, afféle vészjósló ámde észrevehetetlen csend, ami mindenre rátelepszik. Mégse vette észre senki, eleinte még maga a kalandor sem.

Zuhanása első percei nyugalmasan teltek, mivel nem volt tisztában azzal, hogy kötele felmondta a szolgálatot. Azonban nem kellett sok mire rá eszmélt, hogy mostanra ki kellett volna nyílnia ernyőjének és lassan szállingózva andalognia kéne a föld felé. Ehelyett ő szélsebesen zuhant, haja égnek meredt, arcán bőre hullámzott a sebességtől. Az első másodpercekben nem igazán fogta fel a helyzet súlyosságát, nem gondolt bele hogy teste perceken belül 200 km/h sebességgel fog a betonnak csapódni. Nem kerítette hatalmába pánik, és nem pergett le az a bizonyos film sem. Ehelyett utolsó reggelére gondolt.

Tudni kell, hogy a kalandor a megszokások rabja volt. Minden reggel megitta a szokásos kávéját, a szokásos mennyiségű tejjel és cukorral, hozzá pedig a szokásos kakaós csigáját, amit a szokásos boltból vett. Szerette beletunkolni a csiga száraz külsejét a meleg italba és szerette a bögre alján csücsülő olvadt cukrot. Tudta, hogy délután ugrani fog, és bár lassan egy évtizede űzte eme szenvedélyét, egyfajta izgalom lett úrrá rajta. Amolyan kellemes szívet dobogtató izgalom, nem az a has fájós fajta. De ez kellett is, e nélkül nem lett volna értelme ugrani.

Miközben rituálisan elolvasta napilapját és vett egy forró fürdőt, lélekben már az égben volt. Ő maga sem tudta mi vonzza őt oda fel, de képtelen volt elszakadni ettől a hóborttól. Ezeket a napokat szerette a legjobban életében, és hiába féltették annyian, ő minduntalan visszament. Talán az ég végtelensége, a tiszta hűs levegő, ami ott uralkodik, vagy maga a zuhanás folyamata, esetleg az a kellemes szállingózás a végén? – ő maga sem tudott választani.

A közhiedelemmel ellentétben nem érzett meg előre semmit. Nem volt rossz előérzete, hogy talán mégse kéne menni, nem próbálta az univerzum eltéríteni útjáról, és nem kapott isteni jeleket sem. Vagy csak ő nem vette észre őket? Lehet, hogy pont ez volt a sorsa, amit nem kerülhetett ki? – Gondolatai kissé elkalandoztak miközben egyre sebesebben zuhant lefele. Egyedül volt teljesen, senkire nem számíthatott. Ez nem olyan helyzet volt, amikor jön egy megmentő és az utolsó pillanatban kiterít egy ponyvát, amibe belehuppan és egy karcolás nélkül megússza.

Nem igaz az sem hogy az ember ilyenkor sokkot kap. Ő nagyon is észnél volt, és száz százalékosan érezte a vesztét. Ez a felismerés természetesen megrázóan érintette, habár életét mindig is jelentéktelennek tartotta, és nem érezte, hogy a társadalom bármit is vesztene, ha ő eltűnne a föld színéről. Ennek ellenére az ember önző lény, és ahogy mindenki más, ő is minél tovább akarta kihúzni földi létét.

Miközben zuhant egy madár elrepült mellette. A kalandor úgy érezte, mintha azt a madarat neki küldték volna, hogy ne legyen egyedül utolsó perceiben. Már látni kezdte a földet, a felhők eltűntek körüle. Látta a járókelőket mit sem sejtve sétálgatni, és arra gondolt, ők most  mennek haza a családjukhoz, feleségükhöz, barátjukhoz, kutyájukhoz. Akármit is csinálnak, de számukra folytatódik a nap, ahogy a jövő hét is, és így szenvedik végig az egész életet. A kalandor sajnálkozva érzett irántuk, és rájött, hogy ez a nap ma csak az övé. Ez az utolsó perce, az utolsó levegővétele, az utolsó pislogása, az utolsó szívverése és bármi, amit most tesz következmények nélkül marad. Szabad volt, nem gondolt a jövőre, övé volt a pillanat. Melegség érzése töltötte el, olyan, amit már gyerekkora óta nem érzett. Mikor már pár tíz méterre járt a talajtól, gondolt egyet és letépte ruháját, torkaszakadtából ordított egyet, és behunyta szemét.

A másnap reggeli napilapban csak ennyi állt. „A tegnap szörnyethalt ejtőernyős anyaszült meztelenül zuhant a belvárosban sétálgató emberek közé. Meg nem erősített források szerint a férfi őrült volt.”