Mikor beléptél az ajtón, orromat eső illat csapta meg,

rég áhított vándor voltál, mégis váratlanul jöttél

akár egy nyári zápor a szűnni nem akaró hőség után.

Öröknek akartalak ezért celofánba temettem tested,

hogy megmaradj időtlen szépségben, akár a művirágok

s hogy kikerüljön minket az enyészet, melléd bújtam,

közel hozzád, és távol a világtól, kényelmes pozíció.

És éreztem, hogy most végre nincs semmi kétségem,

és éreztem hogy most nincs hátra más opció.

Aztán adtam neked egy fiókot, szobánkban citrus zamata

savanyú és friss volt, arcunkra vicces grimasz ült,

s szánkban sietős csókok íze, szirmokon megülő harmata,

mint egy giccses képeslap, amit letagadunk, mégis lelkünk mélyén tetszik,

hiszen mindketten éreztük, ez most talán beérhet bennünk,

majd két felemás zokniból, egy puha pamut pár lettünk.

Voltak őszök is, nem tagadom, mikor fejünket benzin szaga fájdította,

s az értelmetlen mondatok fejünkbe vasszöget vertek.

Mindig más volt a szerep, a cselekmény, a díszlet

és én hasztalanul vártam a hepi endet, hátha..

szóval ha színház az egész világ, én inkább kint megvárlak.

De bármi történik, olyan még nem volt, hogy az orrfacsaró bűzt

a szellő el ne vinné, nem, olyan még nem esett meg

hogy ne élt volna kicsit az ember mielőtt kimondják: halott.

Én még élek, veled lélegzem, és mandula illat van.

Lassan karácsony, mi belegabalyodtunk az égősorba,

és ünnep van, fényözön, most, ebben a pillanatban.